Olyan könnyedén tölti meg fénnyel a napot a Nyár,
minden szín finoman pihen a fán,
csendben és bölcsen áramlik a Duna
könnyed nyugalomban olvasok.

Szép szó a bölcsesség,
benne a bölcső és a szépség.
Jó érzés a közelében lenni,
beszívni a fényét, nyugalmából enni.
Néha bölcs vagyok.

Zajos a környék, de engem nem zavar.
Lassan dobban a szív,
pihen a lélek,
elillan a felkavarás hamar.

Jó sínen robog a vonaton,
holott néha elszakad a vezeték.
Nem tudom merre megyek
eltörött az iránytű rég.
De mégis érzem, hogy nyugtató fény
tölti meg az időt és a teret
hagyom had robogjon masina
szeretem ezt az életet.

Elég volt ebből!
Kiharapom magamból a mérget,
Mert nem talál ki magától a véremből.
Ordítok, mert elegem van!
szánalmas a hálátlanság mit tanúsítok
én vagyok a gyenge láncszem a játékban, amit
kaptam az élettől.

Nem vagyok erőtlen, csak gyenge…
Sírnék, ha tudnék ha lenne bennem annyi penge,
mi kivágja azt a kőkemény gátat, amit építek
könnyeim árja várja, hogy elöntse a teret
melyre leborulva térdeplek.

Megfogom a saját kezem, mert más nem fogja meg…
Hajamat tépve húzom ki magam magamból,
Századjára is megígérem, hogy vége
most van az, hogy elég volt
tegyünk végre pontot a mondat végére.

Mostantól nem hagyom, hogy legyűrjön,
ha vért hányok is ellenállok.
A legerősebb ellenséggel én most már szemben állok,
kést rántok, és ha kell
magamba vágok.

Nem leszek többé erőtlen szolga,
nem fogsz többé belerúgni a porba,
Nem. Nem és bazd meg nem!
Kell nekem a saját életem!

2020.08.09.

Rozsdás vödörbe ömlik a köd,
Szerintem nem tud róla.
Mégis vannak olyan képek
melyeket, ha nem is akar,
de egybeköt.

Hamis feszültséggel teli az utca,
Érezni rideg leheletét.
Erővel kiszakad a fájdalom az útra
de önmaga sem tudja 
vajon mi is a tét.

Gyávaságból szőttem takarót
beborít mindent a gyengeség,
Megengedhető vereségből
állítok magamnak hamis karót,
és hallom a távolban elernyedt
félszeg csattanót.

Megy a hajó, de nem látszik az ég
bizonytalanul kattogó iránytű mellett
gyengén pislákol az erőm ha cselekednék
jelezné az utat, de túl hamar szárad a festék
gúsba köt a kilátástalan 
gyengeség.

2020.01.27.

Azon gondolkodom, hogy:
Mitől akad a valóság a torkomon.
Mi az, ami belül ég,
Mi az amitől időnként lángra lobban az ég.
Mi az, ami igazán fénylik,
Amitől a mindennapok szürkesége is elvérzik.
Hogy mikor öleltünk utoljára tisztán,
És miért beszélünk egymással olyan ritkán.
Miért némák a kapcsolatok,
A kétségekről miért nem szólhatok.
Miért akarják, hogy mások legyünk,
Miért a normálisnak a legnehezebb lennünk.
Ki az, aki ránk teszi a nyomást.
Amitől megszokjuk a hamis álmodást.
Miért hazudunk magunknak,
Már nem adunk hitelt a szavunknak.
Hogy miért fojtjuk el az érzéseket,
Hagyjuk élni a félelmeket.
Mi az, hogy elfogadás,
Ami után nem kell már a vigasztalás.
Mitől szeretem magam,
Mi az, amitől belül nem leszek többé hajléktalan.
Mikor lett a mi-ből én,
Elhal az összetartozás az egoizmus küszöbén.
Mitől fagyott meg a könny a szemben,
Miért csuklik a hang az érzelem előtti térben.
Miért a külső az érték,
Mikor lett a "jel"ből mérték.
Miért kell leírnom mindezt,
A világ mit építünk az
ami minket végül kirekeszt.
Miért lesz egyre több csukott szem,
A tiszta szívre már csak én emlékszem?
Miért öljük ki a jót,
Veszünk a törődés helyett autót.
...

Aljas egy dolog az alkohol, 
Ott keres fogást, ahol
a kontroll honol.
Szövetsége az aggyal
ármánnyal teli, 
mégis én vagyok az
aki ebben az árulásban
örömét leli.
Ő megfog és elenged,
hátrahagyom a terhet
mit minden nap bírok
mosolyra nyitom a szám
és vele parolázok..
Szövetségünk csodás
lehull a kontroll lánc.
Megengedem magamnak
a korlát nélküliséget, ahol
nincs bója, nincs horizont
nincs kontroll, nincs gát
a szívem mindent kiont.
Olyan szabadság ez,
ami nem hasonlít semmihez.

2018.12.16.

Ma nem verset írok, hanem a gondolataimat simán.

Azt hiszem ma sikerült elérnem a 8 hónapig tartó zuhanásom végére és becsapódtam a földbe. 
Már mindent feladtam, és igazából üres lélekkel közlekedtem már egy pár napja. Nem igazán okozott semmi örömet a reggeli ködön és a féklámpák vörösen izzó fényén kívül. Ma a munkát is sikerült feladnom.
Elfáradtam. Ezt mondtam a terapeutámnak is. Egészen egyszerűen elfáradtam.
Már éppen elhatároztam, hogy fogok mindent, amit sikerült nagy nehezen összekalapálnom erőből, kitartásból és fogom belbaszom a Dunába, amikor összejött egy Tinder match. Végre egy olyan lány, aki azonnal tetszett és felkeltette az érdeklődésemet.
De igazából nem ez a lényeg. Ha nem is lesz belőle semmi, legalább reményt adott. Egy kis fényt, hogy most már nincs hová tovább süllyedni, és elkezdhetek felfele mászni. Rohadt nehéz volt, mégkeményebb lesz. 
De legalább az irány más.

Köszönöm, akárki vagy akármi is törődik velem!

Mondd, ácsolsz-e még létrát, 
ha már nincs fa az égen?
Kiszellőztetett fények közt
engem nem zavar, hogy
éjjel egyedül fejeztem be a sétát régen.

Mondd, mikor vagyunk egyedül?
És ha csak egy szívvel dobbanok,
akkor lassan sétálva is meghalok?

Látom ahogy zenél a gitár,
pedig a kocsiszínben a lyukasztó
elfáradt hangja még mindig sivár.
Azt hiszem ez a tél még egy kicsit kivár.

Vajon milyen az űrben lebegni?
Amikor nem tud az idő megmérni,
és látod az életet,
de nincs kivel fecsegni.

Lassan ez a 24 is elmarad,
fenséges elmúlások hada közt
mi lesz ma este az utolsó szavad?

2018.12.05.

És lám megkondultak a harangok!
A hitetlen bizalomból épült 
lassan aláhulló lakatok közt
szélnek eredt pár hang.
Lágy szólamok.

Nem számított rá senki.
Holott már megfakult virágokat
zörget a szél,
és felszáradt könnycseppek helyén
kopogtat a tél.

Gyermeki izgalom szaladgál
a hajnali csendben.
Lelkesen öleli körbe
az összekalapált
lelket a szívben.

Kérdések ezrei gyűlnek az égen:
Mégis van új a nap alatt?
Talán már nem fals
a csololádé illat a fényben.

2018.11.24.

Egész kavicsokat fúj a szél szembe,
Zihálva hajolgatok,
én kerülném...
De csalfa képet fest az éj a térbe,
Jaj te balga, mit hittél?
Az úton ilyenkor keservesen szülnél.

Visszanézek.
Zimankós köd borítja a tegnapot.
Hunyorító pilláim között
csak keményre fagyott érzések kövülnek.
Nehéz eldönteni.
Csalódás? Nyugalom?
Ennek az értéküres térnek
nemtudni vajon kik örülnek...

Picit tétlenül néz körbe a bizalom.
Mint az árván maradt őzzel
lefektetett szerződéses lét.
Ha kell, naponta hízlalom.
És bár kecsegtetően bájos a jutalom, 
mégis galádul ostoroz hétvégente
az elkövetett sérelmek
árnyékából szőtt lyukas lepel
a hajnali zászlórudakon.

Hallom ahogy pattan a rozsda.
Karcos a kihűlő citromfű teában ázó
őszi ballada rímtelen foltja.
De azért legurítom a torkomon, mert érezni,
van benne jó.
Vajon megnyugszik-e a lélek,
mielőtt leesik az első
magányos karácsonyi hó.

2018.11.13.

Egyedül maradtam.
Érzem az éhes kutyák forrongó lehelletét,
ahogy érzelem nélküli forró nyáluk csöppen a földre.
Várják, hogy belépjek
hogy odavessem magam elébük
hogy aztán lassan és finoman
tudván, nem ellenkezem
apró darbaokat hasítsanak ki belőlem.

A szívemből!

Már megint összetört!
Hallom ahogy sírnak a részei, ahogy fáj a világ!
Ahogy folyik ki az érzéseimből fakadó vér
céltalanul.

Társtalanul.
Magányosan.

Önmagam hóhéra lettem.
Saját kezeimmel csiszoltam élesre a kést
amit aztán önmagamnak kértem ki, 
mert nem harcol velem senki,
amikor az igazi háborút vívják.

Nem maradt más nekem, mint a düh.
A fásult keménységből faragott lakat
amit ismét magamra aggatok, és 
azt kérem:

Hagyjatok!

Nem számítok rátok, nem számítok senkire.
Mind magamra hagytatok.
Nem kell semmit tőletek, semmit ne adjatok.

Nincs az a mélység, ahova ne tudnék még zuhanni.
Nincs az a harc, amit egyedül ne tudnék megvívni.
De mindig egyedül
mellém a dárdák zuhanó fekete felhője előtt
senki nem ül.

Csak a felszínen sétáltok, de azt sem értitek.
Fájdalommal van teli a mélység
Nem hazudni az életnek
az az igazi szépség.

Mindegy nem számít.
Már megszoktam, már bőrőmmé vált a csalódás.
Halálra fájdalom arra pedig feloldózó hányás.

Nem tudom, hogy létezik-e a kulcs, 
ami ezt az újonnan öntött lakatot nyitja
mert bezárom magam, 
mert nem éri meg, hogy
szívem maradjon nyitva.

Hagyjatok megint
magamra.

2018.11.03.