Egyedül maradtam.
Érzem az éhes kutyák forrongó lehelletét,
ahogy érzelem nélküli forró nyáluk csöppen a földre.
Várják, hogy belépjek
hogy odavessem magam elébük
hogy aztán lassan és finoman
tudván, nem ellenkezem
apró darbaokat hasítsanak ki belőlem.

A szívemből!

Már megint összetört!
Hallom ahogy sírnak a részei, ahogy fáj a világ!
Ahogy folyik ki az érzéseimből fakadó vér
céltalanul.

Társtalanul.
Magányosan.

Önmagam hóhéra lettem.
Saját kezeimmel csiszoltam élesre a kést
amit aztán önmagamnak kértem ki, 
mert nem harcol velem senki,
amikor az igazi háborút vívják.

Nem maradt más nekem, mint a düh.
A fásult keménységből faragott lakat
amit ismét magamra aggatok, és 
azt kérem:

Hagyjatok!

Nem számítok rátok, nem számítok senkire.
Mind magamra hagytatok.
Nem kell semmit tőletek, semmit ne adjatok.

Nincs az a mélység, ahova ne tudnék még zuhanni.
Nincs az a harc, amit egyedül ne tudnék megvívni.
De mindig egyedül
mellém a dárdák zuhanó fekete felhője előtt
senki nem ül.

Csak a felszínen sétáltok, de azt sem értitek.
Fájdalommal van teli a mélység
Nem hazudni az életnek
az az igazi szépség.

Mindegy nem számít.
Már megszoktam, már bőrőmmé vált a csalódás.
Halálra fájdalom arra pedig feloldózó hányás.

Nem tudom, hogy létezik-e a kulcs, 
ami ezt az újonnan öntött lakatot nyitja
mert bezárom magam, 
mert nem éri meg, hogy
szívem maradjon nyitva.

Hagyjatok megint
magamra.

2018.11.03.