Azon gondolkodom, hogy:
Mitől akad a valóság a torkomon.
Mi az, ami belül ég,
Mi az amitől időnként lángra lobban az ég.
Mi az, ami igazán fénylik,
Amitől a mindennapok szürkesége is elvérzik.
Hogy mikor öleltünk utoljára tisztán,
És miért beszélünk egymással olyan ritkán.
Miért némák a kapcsolatok,
A kétségekről miért nem szólhatok.
Miért akarják, hogy mások legyünk,
Miért a normálisnak a legnehezebb lennünk.
Ki az, aki ránk teszi a nyomást.
Amitől megszokjuk a hamis álmodást.
Miért hazudunk magunknak,
Már nem adunk hitelt a szavunknak.
Hogy miért fojtjuk el az érzéseket,
Hagyjuk élni a félelmeket.
Mi az, hogy elfogadás,
Ami után nem kell már a vigasztalás.
Mitől szeretem magam,
Mi az, amitől belül nem leszek többé hajléktalan.
Mikor lett a mi-ből én,
Elhal az összetartozás az egoizmus küszöbén.
Mitől fagyott meg a könny a szemben,
Miért csuklik a hang az érzelem előtti térben.
Miért a külső az érték,
Mikor lett a "jel"ből mérték.
Miért kell leírnom mindezt,
A világ mit építünk az
ami minket végül kirekeszt.
Miért lesz egyre több csukott szem,
A tiszta szívre már csak én emlékszem?
Miért öljük ki a jót,
Veszünk a törődés helyett autót.
...