Egész kavicsokat fúj a szél szembe,
Zihálva hajolgatok,
én kerülném...
De csalfa képet fest az éj a térbe,
Jaj te balga, mit hittél?
Az úton ilyenkor keservesen szülnél.

Visszanézek.
Zimankós köd borítja a tegnapot.
Hunyorító pilláim között
csak keményre fagyott érzések kövülnek.
Nehéz eldönteni.
Csalódás? Nyugalom?
Ennek az értéküres térnek
nemtudni vajon kik örülnek...

Picit tétlenül néz körbe a bizalom.
Mint az árván maradt őzzel
lefektetett szerződéses lét.
Ha kell, naponta hízlalom.
És bár kecsegtetően bájos a jutalom, 
mégis galádul ostoroz hétvégente
az elkövetett sérelmek
árnyékából szőtt lyukas lepel
a hajnali zászlórudakon.

Hallom ahogy pattan a rozsda.
Karcos a kihűlő citromfű teában ázó
őszi ballada rímtelen foltja.
De azért legurítom a torkomon, mert érezni,
van benne jó.
Vajon megnyugszik-e a lélek,
mielőtt leesik az első
magányos karácsonyi hó.

2018.11.13.