Mostanában egy Iggy Pop számot pörgetek 0-24-ben, aminek Passenger a címe, és mellé a Punnany Partizán-t. 
Már többször észrevettem, hogy megtalálnak számok. Valahogy mindig olyan számok, amik szépen rásimulnak az életem aktuális időszakához. Itt nem igazán a szöveg, hanem maga a cím, ami passzol. Nagyon.

Sokat filóztam azon, hogy mit is jelentenek ezek, miért is passzolnak most hozzám. Talán azért, mert utazom. Utazom az időben, a térben és legfőképp magamban. Mindenki utazik. Jó ezt kimondani, jó érzés tudni, hogy haladunk valami jó felé. És az utazás nem csak azt jelenti, hogy A-ból B-be érkezünk, hanem inkább A-ból Z-be sok-sok betűn keresztül, amik mind részei az utazásunknak.

Az utóbbi pár napban legalább 3-4 fontos felismerésem volt, amik megint továbblendítettek a következő betű felé. Volt egy hívjuk ismerkedésnek reggelim, aminek a végeztével sétáltam a buszmegálló felé, és kicsit visszagondoltam rá, hogy mi történt. Néztem egy kicsit távolról magamat, hogy mit csináltam, mit mondtam, és rájöttem, hogy elképesztő módon próbálom magam eladni akkor is, amikor nem kellene. Vajon miért? Vajon miért és mit próbálok így kompenzálni? Erre még nem jöttem rá, de nem tetszett, amit láttam. Nem akarok ilyen lenni, így jobban fogok erre figyelni.
Egy ideje érzem, hogy milyen szeretnék lenni. Milyen ember szeretnék lenni. Egy bölcs, nyugodt, egyensúlyban lévő ember. Úgy tűnik errefelé is változom, és errefelé is sodor az élet.
Szerintem legalább 1,5 hónapja többször is előfordult már, hogy azt vettem észre magamon, hogy csendben vagyok vagy 3-4 órája. És jó volt. Nem kellett, és nem is akartam bármit mondani. Hangosan biztosan nem. Nem volt rá szükség, nem éreztem késztetést rá, hogy tegyem. Így nem tettem. Nem állt meg az élet, nem lettem kevesebb. Sőt úgy érzem, hogy több lettem, azáltal, hogy kevesebbet adtam ki magamból.
Erre fűzném rá azt is, hogy jópár hónapja semmilyen késztetésem nincs arra, hogy kipostoljam a velem történteket 1-2 kivételtől eltekintve. Nem érzem, hogy szükségem lenne rá, hogy megmutassam a világnak, hogy történt velem valami. Anélkül is megtörtént, hogy ezt mások is tudnák. Belül ugyanazt érzem, és ez nekem elég. Elég, hogy én tudom, hogy én érzem. Ez jó. Nekem jó. Ez talán azt jelenti, hogy nincs szükségem a külső megerősítésre.

A második fontos felismerésem Gary Chapman: 5 szeretetnyelv előadása közben volt. Ismertem a témát, de mindig is zavart a dolog, hogy nem tudtam eldönteni, hogy másoknak mi is az igazi szeretetnyelve, és nekem vajon mi az. Aztán az előadás rávolágított arra, hogy mindenki a saját szeretetnyelvén kommunikál. És basszus tényleg. Én mindig azt vizsgáltam, hogy ami beérkezik, az mennyire tesz boldoggá, de bizonytalan voltam. Most megértettem, hogy azt kell nézni, hogy ami tőlem kimegy az mi. Hogy csinálom én, mit mondok én. Voálá, megérkeztünk!
Én kifele az elismerő szavak szintjén kommunikálok, másodlagosan pedig érintek. Ezért is esik jól, ha "dícsérnek" és megérintenek. Így már világos. Így már hamar rájöttem, hogy mások is ezt teszik, ergó amit adnak, azt akarják kapni. Ez menő! Remélem jól fogom használni az életem folyamán.

Egyedüllét.
Az egyik kedvenc idézetem szintén egy Punanny számból van "A magány más hiánya, az egyedüllét önmagad." Nekem ez nagyon tetszik. Micsoda különbség! Az utóbbi pár napban egy rakás emberrel találkoztam és beszélgettem. Így ma reggel már semmi másra nem vágytam mint csedben és egyedül lenni. Még délelőtt volt egy közös reggelim, ami nagyon jól sikerült, de utána már tudtam, hogy egész délután a Szigeten fogok tanyázni és zenével a fülemben, mezítláb dolgozom. Vágytam ezt így mind (igen a munkát is). Ezt tettem. Nagyon jó volt. Szeretek egyedül lenni, akkor is ha tömegben vagyok. Egészséges egyedüllétnek tartom.
Ma sokat töprengtem azon, hogy mit is érzek az aktuális barátnőjelölttel kapcsolatosan. Vajon miért ilyen ambivalensek az érzéseim. Hiányzik, de nem, tetszik is de nem. A legfurább az volt, hogy az utolsó randi után nem éreztem azt, hogy meg akarom csókolni, pedig jó randi volt. Ezen sokat gondolkodtam. Nem jutottam eredményre. 
Aztán este miután beszéltünk, és megosztottuk egymással ezen fonál mentén a gondolatainkat, beszéltem Zsuzsóval. Olyan érdekes, hogy az ember megérzi, ha egy volt párja már nem érez iránta vonzalmat, csak barátságot. Én érzem rajta, hogy túl van ezen, de mégis kedved és érdeklem őt. És ez jó érzés. Valamiért úgy éreztem, hogy tőle kell véleményt / tanácsot kérnem. Felhívtam. Odáig jutottunk, hogy elindultam, hogy "én bizony megcsókolom ezt a lányt", és kiderítem mit érzek iránta. Aztán elindultam és 50 méter után megértettem.
Nem az volt a kérdés, hogy mit érzek a lány iránt, hanem az, hogy akarok-e nem egyedül lenni. Csak így manifesztálódott a kérdés. És megkérdeztem a szívem: szeretnél most kapcsolatban lenni? Azt felelte: nem. 
Megkönnyebbültem. Megértettem. Nincs még itt az idő, most másról kell szólnia az életemnek. Ez most így jó.

Maradok partizán.

2017.04.02.