A minap összefutottam Czimi Zsolti haverommal, akivel sokat lógtam anno az egyetemi évek alatt, és ő ajánlotta a Black Mirror sorozatot megnézésre. Egészen jónak tűnt, így leszedtem. Megnéztem az első részt és
FELROBBANT A FEJEM!
Ezt csak katalizálta a második részt. Erről most nem mesélek, akit érdekel szedje le.
Közel áll hozzám ez a sorozat, mert úgy érzem, mintha valaki belékelte volna a fejem, és kivetítené a világról alkotott szürke verziójú képemet egy óriási vetítővászonra. Minden ott van, minden perc a sorozatból egy önálló elemzést érdemelne, olyan szépen láttatja, hogy miben élünk.
Mostanság úgy tűnik a pesszimistább, szürkébb énem került előtérbe. Úgy érzem valami nincs rendben. Bezártam magam magamba. Milyen érdekes, hogy tán pont 1 hónapja még megöleltem magam, most pedig el vagyok veszve magamban. Érzelmileg kiégtem, képtelen vagyok kötődni, képtelen vagyok megnyíilni, mert már azt sem tudom mi az a megnyílás. Gépként élem az életem, és csak a saját világomban, saját magammal élem meg a pillanatot. Egy kívülről szociálisan extrovertált ember mélyen introverált érzelmileg. Vajon ennek mi lehet az oka? Nem tudom, de azt hiszem egy mentort keresek majd magam mellé. Talán az év vége, talán a túlfeszített munka. Talán az, hogy az érzelmi életeben lévő űrt szépen kitöltjük munkával. Gyorsan és egyszerűen tudunk workalcoholics-é válni. Izgalmat találunk vagy időt pazarlunk, hogy ne legyünk megint abban a magányos helyzetben. Egy Punnany számban van, hogy a magány máshiánya, az egyedüllét önmagad. Én önző vagyok, mert magamat helyezem előtérbe. Mégis magányos vagyok, vagy egyedül vagyok. Az önmagad nem jelenthet mindig stabilitást, mert akkor az egy illúzió. El kell fogadni, hogy igenis a rossz is része a jónak. Meg kell találni a rosszban is a jót. De nem mindegy mikor. Utólag találjuk meg, de a rossz addigra szépen végigszántotta rozsdás kis ekéjével a lelkibékénket. Sebeket szerzünk és hagyjuk.
Sokszor talán élvezzük is a szenvedést. Kibaszott mártírkodás folyik mindig. Én is mártírkodom, sokszor alappal, sokszor anélkül. Ez a kurva figyelemközpontúság, ez az, ami lépten-nyomon ott van. Csak én, én, én. Egy ismerősöm mondta azt: "utálom, ha egy mondat én-nel kezdődik". Milyen érdekes, hogy tényleg van benne valami. Mikor volt az, amikor nem akartad mindenáron megosztani ami történt veled, amit gondolsz? Már alig bírom ki, hogy ne szakítsam félbe a másikat, csakhogy elmondhassam, amit szeretnék. És tényleg. Néha nem is figyelek arra, amit mond, csak várom a break-point-ot, hogy az adott témára az én verziómat is közölhessem. Mennyit kellett ezt tanulni, hogy bekapcsoljon a lámpa: basszus, hallgasd végig, figyelj rá. Mennyire érdekel, amit a másik mond? Gondolkodtál már ezen, hogy vajon tényleg figyelsz-e rá?
Marhára elegem van abból, hogy az agyam kezd kettészakadni önértékelés szempontjából. Egyre jobban érzem, hogy nem vagyok különleges, nem látom máshogy a világot, csak egészen egyszerűen nagy a pofám, mert beteg a lelkem. Pedig az óriás egó ezt nem akarja elfogadni.
Szeretek tanítani. A minden pillanatban egyre butább társadalomnak kellenek a tanítók. Mennyire motiváló, szinte égetőn bizsergető, ha találkozol egy olyan emberrel, aki valamiért annyira tud lelkesedni, hogy árad belőle a szenvedély. Nekik kéne tanítani, de csak azt.
Belefutottam egy rossz élménybe. Elütött valakit. Kilógott a lába. Semmit nem éreztem. Szörnyű...eléggé. Csak a szokásosat tudom mondani. Apró kis csepp gyerekkorunktól kezdve át vagyunk itatva a semlegességgel. Látjuk, halljuk, nem értjük a halált és a szenvedést. Egy játék az egész. Ready, player, one (jó könyv btw). Nézd 30 percet a TV-t és több halált látsz, mint amennyit egy agy az életed alatt egyáltalán fel tudna dolgozni. Nem értjük a szenvedést, a halált. Nem tudjuk megkülönböztetni az életet a játéktól és attól, amit belemosnak az agyunkba nap, mint nap. Emlékszem, amikor még gyerek voltam és nyaraltunk. Csak egy mentőhelikoptert láttam, és hallottam, ahogy anyuék arról beszélnek, lehet meghalt valaki az autópályán. Belül sírtam. Ma, semmi. Semlegesen elmentem egy másik irányba. Persze később, azért kicsit beleszomorodtam. Vajon ez is része a tudatos butításnak? Vajon tényleg van tudatos butítás? Mi haszna lenne ebből valakinek, hiszen egyszercsak elfogy a pótolható irányítóréteg is, akkor mi lesz?
Mostanság nagyra tudom értékelni az egyedül, nyugalomban töltött időt. Amikor megpihen a lelkem a zenére. Ó a zene. Mennyire szeretem. Már-már részese a homeosztázisomnak, minden alkalommal ki tudja fésülni a stresszt a lelkemből. Szeretném magamra tetováltatni valamilyen formában, hogy a "zene az én csendem". Régen volt olyan, hogy egy totál feszített nap után átöltöztem futó cuccba, a ház előtt betettem a fülest és a következő kép az volt, amikor a ház előtt kiveszem a fülest. Eltűnt az idő. Nem volt idő. Egy olyan embernek, mint én, aki az idő csapdájában él, ez lényegében a megváltás.