Nekem már kicsit karcosan krákog a tél,
talán tudja, talán Ő is fél.
Nem lesz már idősebb.
Egy megvénhedt, tehetetlen köd, 
amit ki tud még naponta köpni magából;
kihullik az eszköz a megfáradt munkáskéz markából.

Szürke és gyanúsan nyomasztó
mit reggelente felmutat.
Zakatoló harácsolással billogoz.
Mintha nem érdekelné, hogy ki mit visz
vagy éppen hoz.
Tehetetlen vén hülye.
Kapaszkodik a rohanó idő után maradt hullámok széleibe.

Ezt a kietlenséget már senki sem csodálja.
Nem fogadja el, hogy vége.
Mínusz volt az eleje,
és mínusz lehet létének széle.
Görcsösen vonszolja maga után
barátját a magányt.
Sajnálatos módon elzárták 
a figyelem elől ezt rozsdalepte kiégett képekkel teli vágányt.

Szánalmas ez a haláltusa.
Nincs előretolt mell,
csupán az út végén ugat egy gazdátlan vak kutya.
Fel kéne adnia, mielőtt lekapcsolják a gépről.
De csak egy mocsokban elmosódó
vékony vonalban tud  visszaköszönni
az emlékeinkben foszlányként megmaradt képről.

"Viszlát, és kösz a halakat"!

2017.02.18.