Pofátlanul, kérdezés nélkül
nyitottad ki komfortzónám rozsdás ajtaját.

Beléptél, leültél,
magadra zárva hagytad kinn a múlt zörgő zaját.

Azóta is ott honolsz,
Andalogva sepregeted a szívemre ráhűlt időt.

Csak a szemeddel mosolyogsz.
Szeretem, ahogy lágyan elhessented a képzelt "Őt".

Finoman és lágyan nevetsz
A reggeli tekinteted emléke csókol este.

Tudod-e, hogy hiányt keltesz?
Borzongató az érintédes nem léte.

Nem tudni mi ez.
Mégis érzem: szeretlek, szeretsz!

2016.12.11.