Zseniális elmék gondolatai ropognak a felrepedt járdaszegélyen.

Y generációs vagyok, de ez mit jelent vajon? Az információs társadalom gyermeke. Több ezren megírták már ennek a történetnek mindenféle verzióját. Sokmindenben kezet tudok nyújtani, mert magamon is érzem ennek minden előnyét és hátrányát. Tudok mit tenni ellene? Igen. Akarok? Nem feltétlenül.
Nekem igenis tetszik, hogy a technológia lépten-nyomon kényelmesebbé teszi az életemet. Nemrég jutott eszembe az a gondolat, hogy miként is fordítható ez azon tény ellen, hogy cserébe a szociális kapcsolatok erősen csökkennek?

Csak annyit rugok az igazság kukájába, amennyitől meginog.

Ízi! A felszabadult időt fel lehet használni arra, hogy elkezd tömködni a generációs betegséged által keltett lyukakat. Csak az eszköz nem mindegy, amit erre használsz. Miért is? Azért, mert csököttek vagyunk. Mert nem bírunk ki 60 másodpercet telefonnyomogatás nélkül. (A minap az irodában hagytam a telómat, és láss csodát gond nélkül kibírtam másnap reggelig, mikor ismét bementem). Ha visszatérünk a hangalapú és netalán olykor személyes kommunikációhoz, akkor máris két platformon arathatunk győzelmet.

Egy rohanó világ által otthagyott szendvics illata száll fel belőle.

Ugyanis felhasználtuk azt, hogy marhára nem kell napokat várnunk arra, hogy a dolgok történjenek. És jó alaposan pofánvágjuk a megszűnt "holding-time"-ot. Mi ez? Nemrég hallottam: régen sok ideig tartott míg az információt, elsősorban az érzelmi információt el tudtuk juttatni a másikhoz. Így aztán belül elkezdtük szépen feldolgozni, megrágni, megérteni, és végül ennek már egy általunk megemésztett változatát adtuk tovább.

Kicsit meginog az érzelmi órám instabil élete.
De végül hagyom, had lakmározzon a nép aljának elegye, 

Mi is történik ma. ér egy érzelmi impulzus és három másodperc múlva ott az Instán vagy a Face-n. Mikor is gondoltuk át, dolgoztuk fel? Ja igen, a kép készítése és a POST között. Ámde itt jön a barbatrükk. Mindez így is fog maradni, mert nem lehet többszázmilliócsilliárd ember működését megváltoztatni. Maradnak a "netes-bandaháborúk". Ámde mellé bevehető a csatasorba a személyes találkozás, mert azért spóroltunk időt azzal, hogy nem megyünk már el bevásárolni, mert a Tesco-kamion házhoz hozza, így aztán nosza ki az utcára, nézzük milyen a Nap, amikor süt, milyen a lucsok, amikor olvad a hó (egy fos mondom, ma ez van).

Nyakamba húzom a közöny szürke kabátját és kisuttogom, hogy szép az élet.

Ámde én szeretem az egyedüllétet és egyben utálom is. Jó érzés csodálni a világot, utálom, hogy képtelen vagyok ezt mással mélyen megosztani. Egy extrovertált-introverzióban :) Már egy ideje nincs kedvem mindent megosztani a világgal, mert nem érdekel mit mondanak. Kezdem érezni (így 33 évesen), hogy mi a kényelmes, hol is tudom karcolgatni a komfortzónám határait. Elég csúfos, hogy néha azon kapom magam, hogy már "csak a FaceBook" maradt, amit megnézhetek, holott tele az internet a világgal. Fura.

Ezer irányba nyitott a száj, de végül csak lefelé görget a tett.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyi mindent szeretnék még csinálni: megtanulni franciául, gitározni, festeni és így tovább. Végül azonban nem történik semmi. Arra van időnk, amire akarjuk, de basszus nem. Napi 8-10 óra munka, 2 óra edzés utazással, és máris este 8. Ki a fene fog akkor bármi mást is csinálni, mint a szűk 3 órát pihenéssel tölteni.

Nagy az igazság állatkertje. Mindenre van idő, ne tedd!


2017.01.14.