Az új háttéképem a következő üzenet: "A legrosszabb ellenségeid sem tudnak annyi kárt okozni benned, mint a saját gondolataid" - Buddha

Valljuk be eszméletlen és egyben pofátlanul tiszta. Az arcodba nyomuló igazság ez. Nekem biztos. Lényegében féken tart. 

Alapvetően úgy gondolom, hogy minél inkább jólétben élünk, annál inkább tolódik el egy lényegében általunk generált semmitmondó irányba a problémáinkat tartalmazó vonal. Ez igazából teljesen logikus. A mai embernek semmi más dolga nincs, mint egy életszínvonal megteremtése után problémákat generálni magának, hogy legyen min aggódnia, legyen mire panaszkodnia, és tolhassa maga előtt azt a nyomorult mártír zászlót. 

Kiindulok a saját példámból. Lényegében egy kurva szavam nem lehetne az életemre: élek, egészséges vagyok, erős, sportolok, jó munkám van, és jól is keresek. Utóbbiból fakadóan eléggé széles annak a tárháza, hogy mit tehetek meg, mit vehetek meg, és azt lényegében akkor, amikor akarom. Úgy gondolom jó csávó vagyok, jó humorral, jó beszélőkével és a refernciák alapján... :)) 
Mégis állandóan nyavajgok. De mégis mi a fenére panaszkodhatok? A Maslow piramis szerint egy mocskos szavam nem lehetne, de mégis. Mert generáltam magamnak egy problémát, amit azonosítottam a szeretet és összetartozás szinttel, és bár a többi teljes és tiszta mégis kiemeltem, és azon szorongok. Természetesen egyben életem nagy fájdalma is ekként jelenik meg. Értsd egyedül vagyok és magányos, és ez felőről. Szeretnék magam mellé valakit, de képtelen vagyok bárkit is befogadni.
Kibaszottul el vagyok kényelmesedve, és azt kell mondjam ez a városi-jóléti társadalom betegsége is egyben. Betegek vagyunk.
Ha kinyitod a szemed, és ki szoktuk nyitni, csak aztán gyorsan be is hunyjuk. Ott vannak a többiek. Igen, akiknek az a problémájuk, hogy nincs mit enniük, nincs hol aludniuk. és akkor jövök én itt a szerencsétlen szerelmi életemmel, és hogy fáradt vagyok a munka miatt. Ilyenkor úgy pofán tudnám köpni magam. Haver bazd meg, szálljál már le a magas lóról!
De akkor ez most önámítás vagy normális?
Azt gondolom, hogy bizonyos szemszögből akár normális is lehet. Megtesszük, amit az adott szinten meg kell tennünk, és személyiségtől függően tudunk ebből kilépni időnként. Mert kevés olyan embert ismerek, akik tudatosan és rendszeresen kilép ebből a kényelemből, mert segíteni szeretne. Náluk máshol van az ingerküszöb.
Én tisztelem őket, és irigylem is őket. 

Hiába a nagy tudatosság a mély önismeret, ha nem arra fordítom a megszerzett tudást, ami hasznos. Megint csak az önzőség. Én, én, én. Mindenki csak én. Hol van a mi? 
Eléggé klisésre kezd hajazni a mai mondókám, de ezt nehéz megfogni. El vagyunk kényelmesedve. MIndig csak előre nézünk, és onnan értékeljük a saját helyzetünket. Ebből fakadóan nyilván mindig is elégedetlenek leszünk, mert egy elérni kívánt álllapot a mérce, ami még nincs itt. 
Milyen érdekes lenne, ha minden este hátrafelé néznénk, és egy már elhagyott állapot alapján értékelnénk az adott helyzetet. Egy éve még csak ennyi és ennyi volt, most pedig ilyen pozitív a változás. 
Kicsit olyan, mint a buddhista hála ima. Köszönöm, hogy élek! Triviális, de mégis, ha nem élnél :) Köszönöm, hogy van mit ennem, és így tovább. Tudatosan visszafele értékelni, és jövőre néző motiváló célokat kialakítani. Alapvetően változna meg a hozzáállás.
Én ezt gyakorolom és gecónehéz. Tényleg nem megy pikkpakk. Sőt, rájöttem, hogy alapvetően szeretünk panaszkodni. Ha mondanod kéne 5 rossz tulajdonságot magadról sanszosan 30 mp alatt meglenne. De ha 5 jót kellene, lehet pár perc is kevés lenne. Sokkal nehezebb pozitívan nézni a dolgokat, mert ahhoz erőbefektetés kell, és az bizony nehéz.
Tudatosan igyekszem gyakorolni, és lassan, mint a sziklamosás, de haladok. 

Javaslom mindenkinek.