Egy fehér krétával firkálok egy üres papírra,
önmagamat üldözöm keserű vigyorral az arcomon.
Kegyetlen, ahogy előlép az árnyékból mindenem motorja
kalapáccsal üti agyon az érzés magjait a könyörtelen mogorva.

Láncok között osonva hallom a csörgést, mi felriaszt éjjel
még nem alszom, de félig Taskent házában van már a lábam
de egy kutya nemlétező harapásától vérzik a fény mellettem
lassacskán összeroskad a logikától a vállam.

Pompázik az éles elme a mindennapok szekerén
lenyűgöző válaszok között félszemű a kérdések terjedelme
mögötte bénán áll a szürkére mázolt szív
dobbant mikor nem figyel, tetemre hív.

Nagyon mélyen pihen mindennek atyja,
a sötétség is megijed, olyan fekete a karja.
Én magam vagyok minden, élet és halál
a változás csírájának hajnala is rajtam áll.

2017.04.07.