Néha csak úgy ráébredek arra, hogy marhára nem egy húron pendülünk a világgal. Legfőképpen akkor, amikor ismeretlen emberekkel beszélgetek, és óriási távolságokat élek meg.
Kicsit értetlenkedve hallgatom, nézem, élem, hogy mennyire elég nekik a világból annyi, amennyi van.

A legjobb kifejezés erre, ami eszembe jutott: ők használják az életet. Én meg értve akarom használni.
Persze ilyenkor a klasszikus repost (már automatikusan csóválom a fejem és bólogatok), hogy akkor elvész a lényeg, hogy megélni kell, nem érteni, meg túlkomplikálod a dolgokat.

Igaz, elfogadom.
De attól, hogy használtunk dolgokat, még nem nagyon lettek a dolgok jobbak. 

Nem tudom. Engem állandóan hajt a tudásvágy. Megismerni, megérteni, átélni. Miért van ez, mi történt azzal, és vajon, hogy működik ez? Hogyan tudom jobbá tenni?
Hogyan tudom jobbá tenni az életemet, mások életét. A világot.

Azt vettem észre, hogy ez nem nagyon megy anélkül, hogy értenénk a dolgokat. Az empirizmus szép dolog, de én használnám az agyamat is.
Nem gondolom, hogy az élet megélése és megértése egymást kizáró dolgok. Sőt azt gondolom, hogy az első a második által tud igazán kiteljesedni. Lehet nem is értik az emberek, hogy mitől boldogok, szomorúak, csak élik. De akkor legközelebb is ugyanez lesz. Én hiszek a boldogság és az érzések magasabb fokában. Cserébe az alacsony fokot sem tudom megélni hahaha, de ez már más történet. Itt most arról van szó, hogy hívjatok nárcisztikusnak, idealistának, de akkor is úgy gondolom, hogy

nekem az alap szett nem elég az életből!

Szeretem intelligens emberekkel körülvenni magam, szeretem az intelligenciát, mert az egyik legszebb szó. Nem okos, nem művelt, hanem intelligens. Lenyűgöz, ha valaki intelligens, elképesztő tiszteletet tud bennem ébreszteni és alázatot.

És ilyenkor nem értem, hogy nektek miért elég annyi, amennyit kaptatok by default?
Nektek ennyi elég?

nekem nem...