Az idő.
Hát igen, az én legnagyobb démonom, akivel nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Szerintem már kiskölyökköm óta velem van, és időnként megfogja a kezem, és emlékeztet rá, hogy bizony itt van mögöttem.

Évről-évre simogatja az arcom, de legfőképp a szememen keresztül szeretget. Amikor meglátok egy ismerőst, hogy 10 évvel ezelőtt milyen volt, és most milyen (rohadt Facebook), akkor bizony nem örömmel, hanem inkább azzal a fájdalmasan rossz érzéssel állok szembe, amit gyerekkoromban is éreztem.

Emékszem, néha sírtam az ágyban, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam, mert nem akartam, hogy vége legyen az életnek. Én nem szeretek az öregekre nézni, mert azt jutattja eszembe, hogy elrohan az idő. Annyi minden vár még rám, és félek, hogy nem lesz alkalmam megélni.
Ez azért nevetséges. Néha magamon is nevetek, mert szánalmas ez az aggódás. Eddigi 33 évem során, már most annyi dolgot, emléket, kalandot tudok felmutatni, amennyit sok ember egész életében nem tud.
Mégis ezt érzem. De vajon miért?

Egy ideje azt gondolom, hogy az egyik legjellemzőbb tulajdonságom a hit. Hiszek benne, hogy lehet változás, hogy nem kell elfogadni azt ami van. Változom belülről, változtatok kívülről. 
Nem tudom elfogadni, hogy ez ennyi. Ennél több van!

Annyira szeretem azt az érzést, amikor jó zenét hallgatok, sétálok az utcán és telibe fúj a szél, a napsütés. Teljes mértékben úgy érzem, hogy egy szuperhős vagyok, aki azért jött létre, hogy megváltoztassa a világot. És ezt is tudom hinni tiszta szívből. Még nincs itt az ideje, még nem érzem, még kibontakozik. De el fog jönni egyszer. Lehet észre sem veszi az élet, de én akkor is bele fogok nyúlni, és meg fogom pendíteni a változás húrját. Csendben, tiszta szívvel, jószándékkal teremtek minden nap!

Agyban legyél erős, teremts értéket és mosolyt!