Ma megnéztük Zoli barátommal a Trainspotting című kultikus film második részét. 

Mit is jelent nekem ez a film? Nekem anno mindent jelentett. Nem is emlékszem hány éves lehetettem, de olyan 17 körül láttam a 96-ban megjelent filmet. Elképesztően nagy hatást gyakorolt rám a mondanivalója. Akkor bontakozott ki bennem a Straight Edge, akkor kezdett el kialakulni a belső értékrendem, szóval épp zsenge egyéniség voltam. Nem mondtam soha, hogy rossz gyerekkorom lett volna, most sem mondom. Ha össze akarom hasonlítani azzal a miliővel, ami a filmben van, akkor messze sokkal jobb életem volt, és hálistennek szinte semmit nem tapasztaltam meg abból, ami ott játszódik. Nekem is megvoltak a saját problémáim, amolyan "panelprolisan". Én egy szinttel feljebb küzdöttem azzal, hogy nekem nem jut az, mint másoknak. Mindig is volt egyfajta irigység bennem azokkal szemben, akiknek volt Isostar kulacsuk, és nem turkálóból öltözették őket. Persze ez már valamilyen emberi betegség, hogy sosem annak örülünk, ami van, hanem annak, ami nincs, vagy ami másoknak van.
Visszatérve a film szépen kisimította azokat a dolgokat bennem, hogy milyen fiatal felnőtt NE LEGYEK!. Megmutatta, hogy hova lehet süllyedni, hogy milyen kilátástalanságot lehet elérni, azzal, hogy nem tartjuk a kontrollt. Ha gond van, akkor választhatod a könnyebb utat, választhatod a bódítást. Vegyél be az élet ellen egy fájdalomcsillapítót, de attól még beteg maradsz. Nos, azt hiszem a film nagyban hozzájárult a belső akaraterőm erősödéséhez, a jóság és az igazság elveihez történő ragaszkodásomhoz. Summa lényegében talán a legfontosabb film, amit valaha is láttam. Sok-sok jó filmet láttam már, amiből tanultam, de nekem mindig is ez volt a nr.1.

Így óriási meglepetés volt, amikor láttam a második rész trailer-ét. Páran mondták, hogy nem túl jó, és nem éri meg megnézni. De nem nagyon érdekelt. Sőt annyira örültem, amikor Zolivan sikerült végre leegyeztetni, hogy közösen nézzük meg, mert Ő is az a generáció, ő is olyan gyökerekkel rendelkezik, mint én. Hasonlóan nőttünk fel, de egymástól távol. 

Milyen is volt a film?
Egészen egyszerűen zseniális! Arról külön nem akarok írni, hogy Danny Boyle mekkora arc, hogy milyen apró, pici trükköket vet be a filmben. Kiváló!
De haver! A csávó adaptálta az egész mondanivalót 20 évvel később, szépen rásimítva a mai világra. Black Mirror, csak filmben, nem tudok mit mondani. Megörgedtek a szereplők. Mi meg felnőttünk. És küzdenek, nap, mint nap. Mi is küzdünk. De mi a fene nagy kényelemmel és jóléttel. Ismét előveszem, a mennyire nem tudjuk értékelni azt amink van. Én nap, mint nap megköszönöm a világnak, hogy itt lehetek, és élhetek, és megvan mindenem, amit szeretnék, és több. 
Annyira szeretem, hogy a film a valóságot mutatja be. Ott van nap, mint nap előttünk, csak nem vesszük észre. Elmegyünk mellette, mert sietünk. Mindenhova sietünk. Nemhogy másra, de még magunkra sincs időnk. Én úgy láttam mindig is a valóságot, ahogy a filmben van. Ez a realitás akármennyire is nem akarunk róla tudomást venni. Nagyon szeretek én is bebújni a kényelem és a jólét szoknyája mögé és onnan mutogatni kifele, hogy milyen fasza is az élet. Amúgy az, csak a szemüveget kell lecserélni, amin keresztül nézzük.

"Válaszd az életet!"

Sokat jelent ez nekem. Ma kiöntöttem az összes rush-t a mosogatóba, mert rájöttem, hogy marhára betorzítja a szexualitásomat, és szerintem bántja is a tödőmet, és nem akarok egy fátyolozott eufória ködébe beledögleni. Nehéz lesz visszaállni a normál élvezésre, de legalább kicsit erősítem magam. Rájöttem, hogy nagyon sokat csökkent az akaraterőm és a belső tartásom MAGAMMAL szemben. Őszinte vagyok magammal egy ideje, és ez óriási lépés volt. De már nem vagyok erős. Feladom. A film ráébresztett erre. Köszönöm!